– Kedves Gergely bácsi! Mielőtt a Szövetségről beszélnénk, azt szeretném kérdezni, hogy mit jelent Önnek Bukovina, mit jelent az, hogy bukovinai székely származású?

– Számomra Bukovina a szülőföldet jelenti, én még a bukovinai Andrásfalván születtem 1936. július 30-án. Ott születtem, ott volt a gyermekkorom. Hogy mit jelent a származásom? Hát az életem különböző periódusaiban mást és mást, mindig másféleképpen jelentkezett. Gyermekként még együtt élt a nagycsalád, így a székely emberek közösségében éltem. Később, itt Magyarországon már egészen más világ volt, egy kicsit eltávolított minket a megszokott életrendtől. De én azt hiszem senki sem tudja megtagadni a származását, akiben egy kicsit is van valami, a régmúltra emlékezés, akkor nem tudja megtagadni, hogy ő bukovinai székely. Az emberélet úgy alakult, hogy kiszakadtunk ebből a kötelékből, új közösségekbe kerültünk, új dolgokat vettünk föl, ha nem is tudatosan, de kicsit kopott a székely magatartás. Napjainkban talán akkor éljük meg, amikor hagyományőrző közösségekbe csöppenünk bele vagy a székely körök, együttesek rendezvényein veszünk részt; akár szervezetten, akár véletlenszerűen. Amikor az ember ott van, részt vesz, akkor az egész szellemisége megváltozik, így sokáig él az emberben a tudat, hogy én igazán székely ember vagyok.

– Hogyan került a Székely Szövetség alapítói közé? Volt kapcsolata a Bonyhádi Székely Körrel?

– Az első pillanattól benne voltam. 1988-ban megjelent a társadalmi szervezetek alakításáról a törvény, Budapestről is jött az információ, figyelemfelhívás. Ott az erdélyi székelyek az elsők között alapították meg a székely kört, s ők bennünket is megszólítottak, ment is Tolna megyéből egy kis csapat.

A velem közel egykorú Kelemen Emma (Höfler Lajosné) megkeresett, invitált engem és én mentem. Akkoriban kezdődött el a társadalmi szervezetek alapítása és Emma élenjáró volt ebben. Mások is nagyon aktívan közreműködtek, mint például Szőts Zoltán és olyan pedagógusok, akikre az emberek hallgattak. Így kialakult egy kis közösség, mely a szervezést kézben tartotta. Nagyon aktív időszak volt, állandóan összejöttünk a régi városháza emeleti termében vagy ahol éppen helyet kaptunk. Meghirdettünk egy beszélgetést és ezekre meghívtuk a környező falvak embereit; óvónőket, pedagógusokat, aki elvállalták, hogy a saját falujában az ügyet kézbe veszi és szervezi. A székely körnek és a szövetéségnek is első elnöke voltam, megválasztottak és csináltuk egy darabig. Igaz, hogy a Bonyhádi székely Körnek a szíve-lelke Emma volt. Ő nyugtalan, megállíthatatlan volt, állandóan szervezett, mozgósított, lelkesített, nagyon értett az emberek nyelvén. Mindig a székely identitást próbálta erősíteni, fenntartani. Akkoriban Majost is beleértve 300 fő fölötti lajstromba vett tagja volt a Bonyhádi Székely Körnek.

– Mennyire dolgozott össze a Bonyhádi Székely Kör és a Székely Szövetség?

– Abszolút élő és eleven kapcsolat volt, hiszen mindkét szervezet székhelye Bonyhádon volt, Emma is tagja volt a székely Szövetségnek és sokan mások is, akik oszlopos és aktív tagjai voltak a Bonyhádi Székely Körnek is. Így a rendezvényeket néha nem is lehetett elkülöníteni, elég ha az első országos székely gyermektáborokra gondolunk, melyek Lengyel községben voltak.

– A Székely Szövetség elnökeként, mely feladatokat ítélte a legfontosabbnak a szervezet munkájában?

– Hát, a székelység összefogását, megmozdítását, a székely hagyományok őrzését tartottam a legfontosabbnak. A környezet mindenhol úgy alakult, hogy nem tisztán csak székely emberek éltek, s ezért hamar elhagytuk az ízes székely beszédet, a lányok, asszonyok levették a rokolyát, az emberek nem viseltek posztónadrágot, csizmát, hanem felvették a pantallót, a szandált és a micisapkát. Pedig aki egy kicsit ismerte, hogy az ünnepnapokon hogyan öltöztek föl a székely emberek, az élmény volt, szép volt.

– Milyen nagyobb eseményekre emlékezik vissza, melyek az elnöksége alatt történtek?

– A nagy országos rendezvények éppen annak a jegyében születtek, hogy a székelységet meg kell mozdítani, össze kell hozni őket. Erre úgy gondoltam, hogy a legjobb alkalom és lehetőség az országos székely találkozók.

Az első 1989-ben volt és a szövetség alakulásával is egy időre esett. Az első találkozó szervezésében nagy része volt Szőts Zoltánnak, a múzeum vezetőjének és mindazoknak, akik a szervezéskor, a kezdet kezdetekor együtt voltunk. A kereteket eleinte nem is nagyon tudtuk, csak hogy legyen egy ünnepség, akkor volt a Mártonffi Mór – emlékoszlop avatása a Völgységi Múzeum udvarán, aztán kiállítás a művelődési házban és fellépések.

A második székely találkozó Érden volt 1990-ben, Kóka Rozália és az érdi bukovinai székelyek szervezésében. Emlékezetes volt, mivel a rendszerváltás, az Antall-kormány idején volt és neves miniszterek mellett Antall József Miniszterelnök Úr is megjelent és mesélt kapcsolatáról a székelységgel, mivel édesapja akkor minisztériumi hivatalt töltött be és bekapcsolódott a székelyek hazatelepítésébe. Mindig arra törekedtem, hogy a székely találkozónak legyen valami apropója.

A csátaljai székely találkozón, 1992-ben, az 1944-ben meggyilkolt 42 hadikfalvi székelyre emlékeztünk. A közös misét követően a templom előtti keresztnél 42 gyertyát gyújtottunk, Szőts Zoltán olvasta fel az áldozatok nevét és székely viseletes fiúk, és lányok helyezték el a virágot a gyertyák mellé. Sokan voltak ott jelen, akik az eseményeket átélték, ők nem tudták könnyek nélkül végighallgatni a megemlékezést. A közös ebédet követően a művelődési házban léptek fel a hagyományőrző csoportok. Azóta sem találtunk ki jobbat, ezeknek a rendezvényeknek a lényege az, hogy senkit ki ne zárjunk, s emiatt aztán mindig elhúzódó program a színpadi műsor.

– Mi volt az ötlete a sombereki székely találkozóra 1993-ban?

– Megint egy régi jellegzetes bukovinai esemény volt a vezérfonal. Bukovinában kevés ünnepe volt a székelyeknek és azok között is az egyházi ünnepek domináltak, az egyik ilyen nagy ünnep a búcsú volt. Minden falu megtartotta a búcsúját, szokás volt, hogy kölcsönösen meglátogatták egymást, a különböző falvak székelyei keresztaljákat alkottak és a búcsús falu templománál találkoztak, ott a keresztek és a lobogók találkoztak, utóbbiakat összeérintették, köszöntötték egymást, ezt a találkozón mi is megtettük. Nagyon színpompás, jó hangulatú rendezvény volt. A misét egy volt Hadikfalván született pap celebrálta és egy hadikfalvi származású kislány orgonált a misén, a somberekiek nagyon-nagyon sokat segítettek. A közös ebéd ott volt helyben, a vidéki együtteseket a közeli Mohácson és helyben, Sombereken szállásoltuk el.

– 1994-ben a szövetség kopjafákat állított Bukovinában. Korabeli újságcikkekben lehetett olvasni, hogy kb. 200 bukovinai székely ment ki ebből az alkalomból. Tekinthető -e ez az esemény székely találkozónak?

– 1994-ben nem volt székely találkozó, de ez az esemény pótolta: a kopjafák felállítása, majd felszentelése nagyon emlékezetes volt. Annyira elárvultak kint a temetők, s ekkor jött az ötlet, hogy állítsunk föl minden temetőben egy-egy kopjafát. A temetők azon része, ahol hajdan a székelyek temetkeztek, benőtte a gaz, alig lehet már megtalálni a kereszteket. Egy marosvásárhelyi táncos segítségét kértem, aki rendelkezett kint kapcsolatokkal, így az öt kopjafa Erdélyben faragták, megbeszélt időre Radócon találkoztunk. Itthonról óriási segítséget kaptunk Márton Pistitől és az édesapjától, Márton Mártontól, mert egy kis mikrobusszal vitte ki a négy-öt fős csapatot, akkor velünk volt még Kismődi Pista is. Mi már fel is állítottuk volna a kopjafákat, de nem ment az olyan egyszerűen, a helyi papok nem járultak hozzá, mondván, hogy ehhez püspöki engedély szükséges. Fogtuk magunkat, bejelentkeztünk a megyeszékhelyre, Szucsávára az ortodox püspökhöz, s egy dévai tolmács segítségével előadtuk az ügyünket. Hát elkezdett minket dicsérni, hogy milyen egy dicséretes dolog, hogy nem felejtjük el a múltunkat és megakarunk emlékezni és még egy jelet is el akarunk helyezni, ahol valaha az őseinket eltemették. Minden további nélkül megadta az írásbeli engedélyt. Az engedélyt lefénymásoltuk és még akkor minden faluba kivittük, akkor ők is felragyogtak és semmi akadálya nem volt. Sőt, amikor nekifogtunk ásni, nem egy helyen tömeg gyűlt, akik segíteni akartak, ásni, sódert keverni vagy bármit, még a papok is jelen voltak, hogy kimutassák, hogy milyen dicséretes dolog ez. Hosszú és izgalmas tortúra volt. A temetőkben felállított kopjafákon a következő írás szerepel: „Halottaink emlékére”. Egy-egy „Béke és barátság” feliratú kopjafát szerettünk volna Hadikfalva és Andrásfalva közterén felállítani, de ehhez már állami, önkormányzati engedély kellett volna és azt nem adták meg, így aztán azok is a temetőkertekben kerültek felállításra.

2000-ben, pedig emlékkeresztet állítottunk fel „Tisztelet a szülőföldnek” felirattal, ennek a lebonyolítása még nehezebb volt, mert ezek itthon készültek el, a fát ki kellett vágatni, elő kellett készíttetni, kifaragni és kiszállítani Bukovinába. Nagy segítségünkre volt Fábián János kakasdi asztalosmester, Tusa János, Beréti István és Szemcsuk István fafaragók, a szekszárdi Márton Ferenc és ismét Márton Pista. A keresztek szentelése mindegyik településen nagy esemény volt: Andrásfalvára három, Hadikfalvára öt, Istensegítsre és Fogadjistenre hárombusznyi székely utazott ki, legutoljára maradt a józseffalvi keresztszentelés, melyet Kismődi Pistáék szerveztek, egy busznyi emberrel utaztak ki.

– 1994 és 2000 között sok minden történt a; 1995-ben Bonyhádon volt újra székely találkozó, majd 1996-ban Bátaszéken. Ugyanez év tavaszán egy nagyon fontos esemény történt a szövetség életében; a lengyel nagykövetségen keresztül meghívó érkezett egy lengyelországi konferenciára, melynek témája: Bukovina volt.

– A konferencián hárman vettünk részt; Csiki Béla, Rudolf Laci és én. Repülővel utaztunk Varsóba, ahol a kinti nagykövet fogadott minket, ott aludtunk egy követségi vendégházban, Varsóban. Másnap a nagykövet úr vitt bennünket el a konferencia helyszínére, ami a litván-lengyel határhoz volt közel. Ott jött a felkérés, a meghívó a Bukovina Fesztiválra. Az első fesztiválra Kelemen Emma és Rudolf Laci ment. Aztán 1997-ben a tolna-mözsi Hargita vett részt a jastrowie-i fesztiválon.

– 1998. május 22-én volt Bonyhádon a Székely Emlékpark avató ünnepsége. Hogyan jött az ötlet, hogy egy parkot kellene létrehozni?

– A Bácskából való menekülést követően szétszóródtak a székelyek a fél országba. Volt, aki Zalába, Komáromba, Somogyba, Tolnába jutott. Miután felállt a letelepítő bizottság, mindenkit igyekeztek Bonyhádra irányítani. Tele volt Bonyhád szőrős székelyekkel, rongyos gyerekekkel , gondoljon bele, félévnyi menekülés után nem gyarapodtunk a javakban, csak romlottunk, ami ruha volt, az is kopott volt. A lovakat elvették az oroszok meg a németek, mindenféle lóval, szekérrel jelentünk meg egy ilyen gazdag sváb székhelyen, gondoljunk bele milyen volt a fogadtatás. A lényeg az, hogy arra gondoltam, itt kellene kialakítani egy székely emlékparkot, ahol gyülekeztek a székelyek. Szerencsére Bonyhád akkori polgármestere, Oroszki István partner volt ennek a megvalósításában. Az asztalos munkát Fábián János kakasdi asztalos végezte. Fafaragóink pedig elkészítették a bukovinai temetőkben felállított keresztek és kopjafák mását; az emlékfát Tusa János, az emlékparkot jelző feliratot Beréti István, az emlékkeresztet pedig Szemcsuk István faragta, s az 1995-ben felállított székely kapu mellett kaptak helyet. A parkot Jónás János apát úr szentelte fel. A műsorban fellépett Falkainé Jakab Éva, a bonyhádi, kisdorogi és az aparhanti együttes. A művelődési házban pedig a kakasdi Sebestyén Ádám Székely Hagyományőrző Együttes adott műsort. Ez főpróba is volt egyben, mert ezt a koreográfiát vitték ki a lengyelországi Bukovina Fesztiválra. Később, 2000-ben a Milleniumi Székely Világtalálkozó rendezvényeként avattuk fel Sebestyén Antal hadikfalvi esperes kopjafáját. Aztán még Földi Istvánnak is állítottunk emléket Tevelen, akinek a nevéhez a székely tanintézet fűződik.

– 1998 nyarán a székely találkozónak a Tevel község adott otthont.

– Igen , akkor Tevelre esett a választás, nagy falu, ott volt a székely kör, sok-sok talpraesett asszony, jó volt a rendezvénynek a fogadása. Gondolkodtunk, hogy mi köré építsük a rendezvényt, akkor eszembe jutott a székely lakodalom, abban szinte mindent fel lehet vonultatni: viseletet, népdalt, népszokást, melynek nagyon gazdag a szakirodalma. Ötszáz viseletes embert kellett mozgatni, a rendezvénynek folyamatosnak kellett lennie, szoros és pontos forgatókönyvre volt szükség. Minden dolognak külön története volt: a ló, a szekér, a menyasszonyos ház bútordarabjai beszerzésének, a sátor bérlésének, hűtőkocsi beszerzésének. Hogy hogyan, miként nem tudom, de nagyon jól sikerült.

– A Székely Szövetség elnökeként mi volt a legszebb, a legmaradandóbb emléke?

– A legnagyobb élmény egy nagyon szomorú eseményhez fűződött: a 42 legyilkolt hadikfalvi székely ember emlékére Szabadkán tartott megemlékezés. A Zentai úti temetőben, a téglagyári agyaggödör helyén fölállított emlékfalon körülbelül 700 vegyes nemzetiségű áldozat neve között, külön táblán szerepelt a 42 székely áldozat neve. Erre a megemlékezésre és az emléktábla avatásra két busszal utaztunk, a szabadkai Magyar Házban fogadtak minket, mindez Kasza József polgármestersége idején volt. Amikor a hivatalos ceremónia véget ért, akkor a mi csoportunk odament az emléktáblához és akkor kértem, hogy mindenki sorban mutatkozzon be, mondja el, hogy kit gyászol. Ezt videóra is felvettük. Közben már szürkület volt és égett sok gyertya és mécses, annak az estének a hangulata örökre megmarad számomra.

– Mit üzen a fiatalabb bukovinai székely generációknak?

– Azt üzenem, ha valamit tudnak még a szülők, nagyszülők, dédszülők életéből, múltjából, azt ne felejtsék, sőt bővítsék ismereteiket. Önszorgalommal nézzenek utána és tudják meg, hogy honnan indult ez a székely nép, mert ekkor tudja majd lemérni, hogy micsoda óriási erőfeszítés kellett ahhoz, hogy onnan idáig eljusson. A különbség óriási; más körülmények között tud élni, ez pozitív, de az is biztos, hogy sok mindent feladott, főleg az őszinte, a kölcsönös tiszteltre épülő együttélés képességét. Akkor nem volt bajbajutott ember, a szomszédok, a testvér azon nyomban segített. Nagy szegénység volt, szűkében voltak mindennek, de ha valaki meghalt vagy szülőt veszített, a gyermekről gondoskodott valaki, testvér, család, rokon vagy éppen egy teljesen idegen.

 

Az interjú a 2009. október 27-én készült hanganyag szerkesztett változata